Virágzás

1. Narcissus poeticus /Fehér nárcisz/

A fehér nárcisz (Narcissus poeticus) az egyszikűek (Liliopsida) osztályának a spárgavirágúak (Asparagales) rendjébe, ezen belül az amarilliszfélék (Amaryllidaceae) családjába tartozó faj.
 
A fehér nárcisz kedvelt kerti dísznövény. Lehetséges, hogy a nárciszok közül ezt termesztették elsőként. Gyakran Narkisszosz legendájával hozzák kapcsolatba. Európa nyugati, középső és déli részein őshonos, így Magyarországon is. Észak-Amerikába és számos más helyre betelepítették.

Megjelenése:

20-40 centiméter magasra nő. Virágát rövid sárga „korona”, melynek széle vörös, és a koronát körülvevő fehér szirmok alkotják. Nagyon erős illata van, emiatt Hollandiában és Franciaország déli részén nagy számban termesztik az illatszeripar számára. A nárciszolaj szaga olyan, mintha összekeverték volna a jázmint a jácinttal. A sárga nárcisszal való keresztezése számos hibridet eredményezett. 

2. Magnolia kobus /Japán liliomfa/

A japán liliomfa a legellenállóbb az összes kelet-ázsiai magnólia faj közül. Hazájában 20-30 m magasságot ér el, nálunk 8-10 méternél ritkán lesz nagyobb. Fiatalon gyors növekedésű, laza bokros szerkezetű, majd kúp alakúra fejlődő fa. 

Sötétzöld bőrszerű levelei 15 cm hosszúak, 9 cm szélesek, tojásdadok. A levélfonák világosabb, az erek mentén szőrözött.
Március végén, április elején nyíló fehér virágai 10 cm-nél is kisebbek lehetnek teljes nyílásban, így a Magnolia nemzetségben legkisebb virágot fejlesztő faj. Nyárra csíraképes magot érlel.

Változatai:

• Magnolia kobus var. borealis: Japán északi részén elterjedt, kitűnő hidegtűrő képességű változat, karcsú, tömött fává fejlődik.
• Magnolia kobus var. kobus: kisebb levelű és virágú, alacsonyabb növekedésű változat.

Enyhén savanyú kémhatású, mélyrétegű talajt igényel, de egyéb talajtípusokhoz is képes alkalmazkodni. A valódi liliomfák többségénél kevesebb gondoskodást igényel, de meghálálja a gondos talajelőkészítést és a gyakori öntözést a nyári időszakban. A korán nyíló virágaiban a fagy könnyen kárt tesz, de maga a növény különösen télállónak tekinthető.
Kora tavasszal kell telepíteni, de a konténeres növényt lombfakadás után nyár elejéig nyugodtan telepíthetjük a kert napos vagy félárnyékos részére. Húsos gyökerei rosszul bírják az átültetést, ezért a kiültetést óvatosan kell végezni. A fiatal növényeket az első néhány évben gyakran kell öntözni. Metszést nem igényelnek, de a virágzás után a nemkívánatos ágakat levághatjuk, esetleg a növényt már fiatalabb korában kis fácskává alakíthatjuk. 

 

3. Euphorbia amygdaloides ’Purpurea’ /Erdei kutyatej/ 

Az erdei kutyatej (Euphorbia amygdaloides) a kétszikűek (Magnoliopsida) osztályába, ezen belül a Malpighiales rendjébe és a kutyatejfélék (Euphorbiaceae) családjába tartozó faj

Jellemzői:

15–80 cm magas évelő.  Llevelei a tövön sűrűn állnak, tojásdad alakúak, fokozatosan keskenyedő vállúak, tompa csúcsúak, zöldek, a szárlevelek jóval kisebbek. A gallérlevelek széle nagyobb a hosszuknál, kiterülőek, vállukon összenőttek. Mirigyei kétszarvúak, pirosak. Toktermése barázdált, sima. Márciustól június végéig virágzik.

4. Jovibarba hirta /Kövirózsa/

A Jovibarba hirta a kőtörőfű-virágúak (Saxifragales) rendjébe és a varjúhájfélék (Crassulaceae) családjába tartozó faj. Magyarul a "Jupiterszakáll" nevet adhatjuk neki, mivel a Iovi+barba szóösszetétel Jupiter+szakáll jelentéssel fordítható. A nemezetség típusfaja, Filip Maximilian Opiz e faj alapján állította fel a Jovibarba nemzetséget, elkülönítve azt a Sempervivum nemzetségtől. A keleti Alpokban, Olaszországban, a Balkán-félszigeten (északnyugati területek) és a Kárpát-medencében őshonos. Tehát Magyarországon is él, például a Dunántúli-középhegység dolomit kopárain, sziklaletörésein. Rozettáinak átmérője általában 4,5-7cm. Levelei világos zöldek, vörös csúccsal, azonban szárazság esetén leveleinek nagy része vörösen pigmentált és egymásra borul. Esők után rozettái kinyílnak, a növény zöldebbé válik. A fiókhajtások fél centiméteresek, gömbölyűek és könnyen elgurulnak, így az új sarjtelepek már valahol máshol jönnek létre. Virágait 15-20 cm-es szárakon hozza, ami segíti a magok terjedését. Ennek az a jelentősége, hogy sarjai a gravitációnak megfelelően csak valamivel lejjebb tudnak meggyökeresedni, ugyanakkor a Jupiterszakáll számára a feltételek főként a sziklakiugrásokon adottak.

Élőhelyi igényei:

Mivel a dolomit sziklagyepek növénye elsősorban, ezért extrém szárazságtűrő és a bázikus talajokat tolerálja. Magyarországon teljesen téltűrő. A pangó vizet nem szereti. Igen vékony váztalajon, főként sziklarepedésekben él, ahol nincsenek konkurensek. A leváló sarjakkal könnyen szaporítható.

5. Iris variegata /Tarka nőszirom/

A három hazai sárga virágú nősziromféle közül csak az egyik faj élőhelye kötődik a középhegységek szárazabb élőhelyéhez,ezért,valamint egyedi megjelenése miatt is könnyen elkülöníthetjük a többi hazai fajtól. Szárán gyakran több virág is nyílik egyszerre,de ezek mindig külön virágkocsányról erednek, és rendszerint az alsóbb virágok kocsányai hosszabbak mint a felsők. A virágot alkotó külső lepellevelek ibolyás erezetűek,azonban létezik egy alfaj,amelynek erezete fehér.Ez az alapfajnál jóval ritkább.

 

6. Festuca pallens /Deres csenkesz/

A csenkesz (Festuca) az egyszikűek (Liliopsida) osztályának a perjevirágúak (Poales) rendjébe, ezen belül a perjefélék (Poaceae) családjába tartozó nemzetség.

 

 

 

 

7.  Cerastium tomentosum /Molyhos madárhúr/ 

A madárhúr (Cerastium) a szegfűfélék (Caryophyllaceae) családjába tartozó növénynemzetség, gyakran alacsony, kúszó habitussal. Egyéves, téli egyéves és évelő növények tartoznak ide. A kb. 100 faj kozmopolita elterjedésű, de legnagyobb koncentrációban az északi félgömb mérsékelt területein találhatók meg. A fajok egy része szántóföldeken és bolygatott talajokon növő gyomnövény, de (szikla)kerti dísznövények is vannak köztük (pl. molyhos madárhúr).A madárhúr egyes lepkefajok lárváinak tápláléknövénye; ilyen a Coleophora chalcogrammella (ami kizárólag a Cerastium arvense-t fogyasztja) és a Coleophora striatipennella (amit a Cerastium fontanum-on regisztráltak).

 

8. Salvia officinalis /Orvosi zsálya/

Az orvosi zsálya (Salvia officinalis) az árvacsalánfélék (Lamiaceae) családjába tartozó kesernyés, aromás fűszer- ésgyógynövény. Ismert még kerti vagy patika zsálya néven is.

Származása:

Az orvosi zsálya a Földközi-tenger, de különösen a dalmát tengerpart vidékéről származik. Dél-Európa karsztjain tömegesen előfordul, Magyarországon nem őshonos, de gyógynövényként termesztik, dísznövényként kertekben, temetőkben sokfelé ültetik.
 30–80 cm magasra növő illatos évelő félcserje. Szárának töve fás, sűrű rövid szőröktől szürkés. Fiatal levelei és hajtásai fehér molyhúak. Alsó és középső levelei nyelesek, hosszúkás lándzsásak, ráncosak. Virágai 15–23 mm hosszúak, rendszerint hármasával a lehulló murvalevelek hónaljában ülnek, lila színűek. A párta csövében szőrkoszorú van. A csésze fogai tüskés szálkában végződnek. Termése tojásdad alakú makkocska.

Hatóanyagai:

 1-3% illóolaj, 3-8% kateincsersav, keserűanyag, savanyú glikozida, gyanta, fumársav, urzolasav, oleandolsav, oxitriterpénsav, klorogénsav, kávésav, nikotinsav, nikotinsavamid, viasz, ösztrogén hatású anyag, fitoncida (tbc bacillusokra hat), 30-50% tujon, 8-14% borneol, 15% eukaliptol, linaool.