Oldalak:

Különleges növények

Ön most itt áll: Dendrológia » Különleges növények

11. Cedrus brevifolia / Ciprusi cédrus/

A Földközi-tenger legkeletibb, országnyi szigetén, Cipruson 3 négyzetkilométeres területet borít még ez a legritkább, legkevésbé mutatós, de talán a legérdekesebb cédrusféle. Általában ritkán nagyobb 5-10 m-nél, a 15 méteresek már óriásnak számítanak, noha a legnagyobb famatuzsálemek 20 méteres magasság mellett a 4 méteres törzskörméretet is elérik.

Ágai a törpehajtások tömegétől csaknem összefüggő, lapos, asztal simaságú emeleteket alkotnak, olyanok, mintha időről időre géppel nyírták volna némi túlzással nyugodtan megteríthetünk rajtuk! A tűk a törpe növekedésnek megfelelően 1-1,5 cm hosszúak, kissé húsos, szukkulens hatásúak, általában élénk fényeszöldek, nem ritkán szürkék vagy sárgászöldek. A tobozok viszonylag nagyok, elérik a 12 cm-t.

Nem lehet vitás, hogy a himalájai, illetve a közeli rokon libanoni cédrus egykori közös elterjedési területéből (areájából) levált és kis tengerszint feletti magasságban, száraz, meleg éghajlati viszonyok mellett kiválasztódott (szelektálódott) törpe forma, illetve változat a ciprusi cédrus. Ezt fejezi ki társ-(synonym) neve: Cedrus libani var. brevifolia. A rossz termőhelyi adottságok közül kiszakítva a kultúrába vett növény magoncai nagy szórást mutatnak, a lassú és a gyors növekedésű egyedek hamar kiválnak közülük. A lassú növekedésűek még kedvező körülmények között is szárazsági (xeromorph) alakúak maradnak, míg a gyorsabb növekedésűek erőteljes vezér- és oldalágcsúcsai a himalájai, vagy a fiatal nedves talajon nőtt libanoni cédrushoz hasonlóan kecsesen bókolók, törpe himalájai cédrus hatását keltik. Szép növény látható e típusból a hollandiai Hilvesrumban.

Igazi gyűjtőknek való növény, általában lassan nő, még az erősebben gyarapodók is csak harmad olyan gyorsan nyúlnak, mint himalájai rokonuk. A Bedgebury-i (Anglia) "szárazsági" típusúak negyven év alatt érték el a 15 métert, az ugyancsak angliai Borde Hill-i példány 37 év alatt 3 méterről 19 m magasra növekedett. Az alacsonyabb termethez természetesen rövidebb oldalágak, a vékony ágemeletek miatt pedig kisebb árnyékhatás társul. Így a ciprusi cédrus a nemében az egyik legjobb kiskerti, gyűjteményes kerti növény.

Magyarországra valószínűleg már a századfordulón eljutott, de nem élte meg azt a méretet, hogy herbáriumi példányt gyűjtöttek volna róla. Fiatal, tízéves fácska van belőle a Folly arborétumban ez Hilliertől származó oltvány.

/Szerző: Dr Debreczy Zsolt –Dr Rácz István

12. Sequoiadendron giganteum /Hegyi mamutfenyő/

Az óriás mamutfenyő vagy hegyi mamutfenyő (Sequoiadendron giganteum) régebben a mocsárciprusfélék (Taxodiaceae), manapság inkább a ciprusfélék (Cupressaceae) családjába sorolt monotipikus Sequoiadendron nemzetség egyetlen faja. Korábban egyes szerzők, közeli rokonával, az örökzöld mamutfenyővel egy nemzetségbe (Sequoia) sorolták Sequoia giganteum néven. AFöldön élő legnagyobb testtömegű élőlények ennek a fajnak a képviselői. A legöregebb, ismert példány 3200 éves; törzsének átmérője 8,85 méter, magassága 93,6 méter, becsült tömege mintegy 1000 tonna.

Elterjedése, élőhelye

Tipikus holarktikus faj; természetes elterjedési területét az atlanti-pacifikus flóraterületen, Kalifornia állam hegyvidékein találjuk, ahol minden vadon élő állománya védett.
Legnagyobb és legsűrűbb populációja a Sequoia Nemzeti Parkban, a Kings Canyonban nő. Itt számos, nyolcvan méternél magasabb, a hat méterhez közeli törzsátmérőjű példánya látható.
Európába először a skót John D. Matthew hozta be. Az európai populáció alapját William Lobb vetette meg: az általa hozott magokból jóformán az egész kontinensre jutott.
Északi elterjedésének a hideg telek szabnak határt.

Felfedezése

Az óriás mamutfenyőt először J. K. Leonard írta le 1833-ban, de nem határozta meg pontosan, hogy hol is látta a növényt. Ezután John M. Wooster számolt be róla. Első tudományos leírása John Lindley műve. Ő Wellingtonia giganteának nevezte el a fát, mert nem tudta, hogy a Wellingtonia név már foglalt (az azóta átkeresztelt Wellingtonia arnottiana számára). A Wellingtonia név máig fennmaradt Angliában, mint a növény köznapi neve. A következő évben Joseph Decaisne Sequoia giganteának keresztelte át ugyancsak helytelenül, mert eddigre már a parti mamutfenyő kapta a Sequoia nemzetségnevet. Mai nevét 1939-ben adta J. Buchholz.

Megjelenése

Bár rokona, az örökzöld mamutfenyő magasabbra nő, az óriás mamutfenyő törzse rendszerint vastagabb, ezért ezt tekintjük a Föld legnagyobb (tömegű) élőlényének. Magassága általában 50–85 m, törzsének átmérője 5–7 m; Magyarországon a legnagyobb példányok 30–40 méter magasak.
Zárt állományokban koronája keskeny, kúpos; lombja sötétzöld, tömött. Az alsóbb ágak az árnyékolás miatt elhalnak. A kisebb ligetekben, erdőkben növő fák általában felkopaszodnak, de a magányosan fejlődő növények elhalt ágai a fán maradnak.
Az idős fák vörösesbarna, barázdás, szálas szerkezetű, taplószerűen rugalmas kérge a törzs alapjánál akár 60 cm vastag is lehet. Ez a kéreg védi meg a fát az erdőtüzektől.
Toboza mintegy 4–8 cm hosszú, tojás alakú.

Életmódja:

Természetes élőhelyén évente 1150–1520 mm csapadék hullik, és ennek nagyobb része hó. Akár -30 °C hideget is képes elviselni, bár egyes példányok ilyen hidegben már károsodnak. Lengyelországban egy példány vastag hótakaró alatt -37 °C-t is átvészelt.

Nagy-Britanniában nagyon gyorsan nő: Skóciában a legnagyobb példány 150 éves, és már 54 m magas.
A fiatal növények 12 éves korukban érlelik első tobozaikat. A toboza 18–24 hónap alatt érik be, és akár húsz évig is a fán maradhat. A sötétbarna magok 3–6 mm-esek, 1 mm vastagok, mindkét szélükön 1 mm-es szárnnyal. Egy toboz átlagosan 230 magot tartalmaz. Néhány mag kihullik a forró nyári napokon, amikor a toboz kissé összetöpped, de a többségük csak akkor szabadul ki, ha a toboz erdőtűz vagy rovarkár miatt kiszárad. Egy-egy nagyobb példány akár 11 000 tobozt is érlelhet 300 000–400 000 maggal. A szárnyas magok az anyanövénytől akár 180 méterre is elröpülhetnek. A magvak kiszabadulását két állat:
• a Phymatodes nitidus nevű bogár és
• a Tamiasciurus douglasii nevű mókus is segíti.
A bogár a fa tobozaiba rakja petéit, és a kifejlődő lárvák kacskaringós járatokat rágnak a tobozba. Ezzel felborítják annak vízháztartását, és a toboz kiszárad. A mókus a fa húsos, zöld tobozait rágcsálja, és eközben ugyancsak kihullhat néhány mag.
Bár a magok a tűleveles, nedves humuszon is kikelnek, de ezek elpusztulnak nyáron, amikor az avar kiszárad. A magoncok csak sok ásványi anyagot tartalmazó termőtalajon, teljes napfényben fejlődnek rendesen. Az egyéb növényfajokkal eleinte kevéssé versenyképesek, ezért többnyire csak erdőtűz után tudnak kifejlődni. A tűz után maradó hamu egyúttal az ultraibolya sugarak káros hatásától is óvja a magokat.

13. Sequoiadendron sempervirens /Tengerparti óriásfenyő/

„Észak-Amerika csendes-óceáni partvidékén élnek a világ legmagasabb fái,a tengerparti órásfenyők. Vörös kérgéről és fájáról hazájában „reedwood”-nak /vörösfa/ nevezik. Levelei fésűszerűen kétoldalra hajlanak. A hajtások a csúcs közeli termő részeken csaknem pikkelyszerűek. Az eredeti pusztuló példány többszörösen visszametszett ,megfigyelhetjük szárazság hatására kialakult xeromorfózisát. Hazánk legidősebb tengerparti mamutfenyő egyedének számít.”/Folly Gyula/

14. Calocedrus decurrens (Kaliforniai gyantásciprus)

Szinoníma:    Libocedrus decurrens Torr.
Heyderia decurrens (Torr.) K.Koch
Származási hely:    Észak-Amerika. A Csendes-óceáni partvidéken a Kaszkád és a Sierra Nevada-hegység nyugati lejtőin, 500-2500 méteres magasságban él, dél felé eléri a Mexikói Alsó-Kalifornia északi hegyvidékét.
Habitus:    Fiatalon kúpos, vagy oszlops, később szabálytalan, lekerekedő koronájú fa. 30-50 méter magasra is megnőhet.
Kéreg:     Színe vörösestől szürkésbarnáig terjedhet. Idősebb korban erősen kiemelkedő bordákkal tagolt, nagy szalagokban válik le.
Hajtás:    A vékonyabb hajtások az erősebbekről bókolnak, laposak.
Pikkelylevelek:    Négyes örvökben állnak, szárra futóak, élénkzöldek, 3-15 mm-esek.
Toboz:    15-40 mm-esek, a hajtások végein helyezkednek el, érés után széles ívben felnyílnak.
Ökológiai igény:    Mély, lehetőleg nem túl nedves talajt igényel, szereti a napos helyeket. Kissé fagyérzékeny.

15. Torrea California /Kaliforniai nagymagvú tiszafa/

Nagyon különleges megjelenésű növény. Laza bokrú, kissé szabálytalan kúp alakú. 5-10 cm-es, bőrszerű, szúrós tűlevelei fésűszerűen két oldalra hajlók. Kétlaki, mint a tiszafák, a termős példányokon jelennek meg 3-4 cm hosszú, hamvaszöld, szilvaszerű magvai. Szoliternek való. Szárazságtűrő, fiatalon kissé fagyérzékeny.

16. Pseudotsuga /Amerikai kék duglászfenyő/

A duglászfenyő (Pseudotsuga) a fenyőfélék (Pinaceae) családjának egyik, az egytűs fenyők (jegenyefenyő-formák,Abietoideae) alakkörébe tartozó nemzetsége. Legismertebb faja az amerikai duglászfenyő (oregoni duglászfenyő, közönséges duglászfenyő, Pseudotsuga menziesii), amit éppen ezért gyakorta egyszerűen duglászfenyőnek neveznek.

A nemzetség nevét David Douglas skót botanikusról kapta: ő fedezte fel Kanadában az amerikai duglászfenyőt, ő küldte az első mintapéldányokat Angliába.

Származása,eltrjedése:

A nemzetség az északi flórabirodalomban cirkumpacifikus, tehát a Csendes-óceán északi medencéjének partvidékén honos — három faja Észak-Amerikában, kettő Japánban, illetve Kínában.
Az amerikai duglászfenyőt értékes faanyaga miatt Európa egyes vidékeire is sikerrel telepítették be.

Megjelenése,felépítése:

Nagy termetű fa. Eredeti termőhelyén száz méternél is magasabbra nőhet; Magyarországon legnagyobb példánya 32 m magas. Törzsének átmérője elérheti a 2,5 m-t. Az eddig ismert legnagyobb példány egy parti duglászfenyő volt, a Mineral Tree (Washington állam Lewis county megyéjében, Mineral kisváros határában). Ez a fa 1930-ban, amikor kidőlt, 1030 éves és 120 m magas volt; térfogata elérte az 515 m³-t. A jelenlegi legnagyobb példány az Oregon államCoos county megyéjében álló, 100,3 m magas Brummitt Fir.
Megjelenése és lombozata a lucfenyőéhez hasonlít. Vörösbarna hajtásain sűrű pöttyök sorjáznak.
Lágy, hajlékony, 2–3 cm hosszú, 2–3 mm széles, lapos, egyenes levelei megdörzsölve narancsillatúak. A hosszú, lágy, lapos tűlevél fonákán két sor vékony, fehér légzőnyílás fut végig. A lehulló levél helyén a hajtásokon kerek heg marad.
Zömök ellipszoid alakú pollenje a család legtöbb nemzetségétől eltérően (a másik kivétel a vörösfenyő) egy légzsákos.
Megnyúlt tojás alakú, lecsüngő toboza éretten egészben hullik le.

Életmódja,termőhelye

Az egyes levelek élettartama akár 8 év is lehet. Toboza egy év alatt érik be. Míg a menziesii alfaj a csapadékban gazdag partvidékeket és a Sziklás-hegység nyugati lejtőit népesíti be, a subsp. glauca a kontinens belső területein, a Sziklás-hegység délebbi, kontinentális klímájú magas hegyvidékein jelenik meg.
Gyantás fája értékes, sokoldalúan használható; bútorfának is egészen kiváló.

17.Abies cephalonica /Görög jegenyefenyő)

A görög jegenyefenyő (Abies cephalonica) a Balkán-félsziget déli részéről származó, Magyarországon dísznövényként szórványosan kapható örökzöld.

Elterjedése,élőhelye:

A görög félsziget bennszülött növénye. Szórványosan már alacsonyan, a 700–1600 m között szokásos mediterrán bokorerdeiben, a karmazsintölgyes macchiában is megjelenik, és feljebb, az esősebb magashegyi övben uralkodóvá válik, zárt állományokat formál.

Megjelenése:

Középtermetű fenyő: mintegy 15–30 m magasra nő. Koronája kúpos, de ha melléktörzseket fejleszt, kiszélesedik. Kérgesokáig sima, később kemény pikkelyekre repedezik. Érett vesszői sárgásbarnák, kopaszok. Tűi (különösen a felső ágakon) szúrósak, tobozain hosszúak a fellevelek.
1,5–3 cm hosszú tűlevelei a törzshöz közel ékvállúak, laposak, szúrós csúcsban végződnek. Fenn a hajtás felső oldalára hajlanak, csaknem hengeresek, szúrósak, a csúcshoz közel a színükön végighúzódik egy sor légzőnyílás.

Tobozokat nemcsak a korona felső harmadában fejleszt, de gyakran az alsóbb oldalágakon is. A 12–18 cm-es tobozok vékony hengeres alakúak, éretten világos szürkésbarnák; felleveleik kinyúlók, ívesen visszahajlók.

Életmódja:

Meszes talajon is szépen fejlődik. Nem fagyérzékeny, és a késő tavaszi fagyok sem károsítják, mert későn fakad. A szárazságot jól tűri, de igazán jól csak nedvesebb környezetben gyarapodik.

18. Chamaecyparis obtusa /Hinoki hamisciprus/

A hinoki hamisciprus (Chamaecyparis obtusa, japánul: 檜 vagy 桧 'hinoki') a fenyőalakúak (Pinales) rendjébe és aciprusfélék (Cupressaceae) családjába tartozó faj.

Elterjedése,élőhelye:

Közép-Japán erdőségiben őshonos, ezért a szintén onnan származó szavara hamisciprussal együtt japán hamisciprusként is említik. Származási helyén nagyra, akár negyven méter magasra növő, állományalkotó fa. Rendszerint tüzet fognak az arra gyakori villámoktól, és óriásfáklyaként égnek el. Erről kapták nevüket, mivel a hinoki japánul tűzfát jelent. Japánban kedvelik a belőle nevelt bonsaiokat. Európában jóval kisebb, sokszor csak bokorszerű példányok nőnek. Itt elsősorban azok az enyhe klímájú régiók felelnek meg leginkább tenyésztésére, ahol a szelídgesztenye a bükkel elegyedve képez erdőséget. Hazánkban ilyen Sopron, Kőszeg, Nagykanizsa és Kaposvár környékén található.

Megjelenése:

20-40 m magas fa, szabályos kúp alakú koronával. Vastag, tompa csúcsú pikkelylevelei felül fényes zöldek, a fonákon ezüstös fehérek. Az első évben érő toboza

19. Juniperus drupacea /Szír boróka/

A boróka (Juniperus) a ciprusfélék családjának egyik nemzetsége.

Származása,elterjedése:

A nemzetség alapvetően holarktikus, de képviselői voltaképpen az egész északi féltekén: az Egyenlítő körüli hegyvidékektől az Arktiszig előfordulnak. Egy faja: a közönséges boróka (Juniperus communis) a Kárpát-medencében is gyakori. A mérgező nehézszagú boróka (Juniperus sabina) főleg templomkertekben nő, további négy faj jóval ritkább.

Megjelenése,felépítése:

Örökzöld; az egyes fajok fák vagy cserjék; leveles ágacskáik szögletesek vagy hengeresek. Többnyire kétlaki; a hím- és nőivarú egyedeknek gyakran még az alakja is különbözik. Egyes fajok egyértelműen elfekvőek, de a legtöbbnek elfekvő és oszlopos növésű típusa is van: utóbbiból gyakran kertészeti változatokat nemesítenek ki.

Kétféle levele van:
• a fiatal tűlevelek
• és a kifejlett pikkelylevelek.

A két levélfajta aránya fajonként más és más.
Virágai nem feltűnőek. Termésszerű képződménye az elhúsosodott falú tobozbogyó.

Életmódja, termesztése:

A különféle tájakról származó borókák hazánkban nagyon különböző módon viselkedhetnek, az egyes növények igényei fölöttébb különbözőek lehetnek. A szennyezett levegőt általában rosszul tűrik, emellett gyakran tetvesednek, atkásodnak. Fényigényesek.
A kis-ázsiai fajok jól tűrik a szárazságot. Ivartalanul a megújított anyatövekről hajtásdugványokkal jól szaporítható. Termése egy–két év alatt érik be.

Felhasználása:

Fája kemény, de könnyen munkálható. Mivel sok benne az olaj és a gyanta, a rovarkártevőknek ellenáll.A nemzetség több faja fűszer- és gyógynövény, mások viszont mérgezőek. Legtöbbet használt faja a közönséges boróka, amiből borókapárlatok (példáulborovicska), illetve borókával ízesített szeszek (jenever és gin) készülnek.

20. Abies homolepis /nikkói jegenyegenyő/

A jegenyefenyő vagy bálványfenyő (Abies) a tűlevelűek (Pinopsida) osztályában a fenyőalakúak (Pinales) rendjébe és a fenyőfélék (Pinaceae) családjába tartozó növénynemzetség.

Elterjedése:

A többi fenyőhöz hasonlóan az északi flórabirodalomban honos; egyes fajai Eurázsiában, mások Észak-Amerikában élnek. Európában elterjedési területe a lucfenyőéhez közeli. Síkvidéken már csak a kontinens északi részén fordul elő; ettől délebbre a hegyekben nő, mint a legmagasabbra kapaszkodó erdőalkotó faj. A közönséges jegenyefenyő a 19. század elején még az Északi Kárpátokban is gyakori volt, de a nagyüzemi erdőgazdálkodás bevezetése után állományainak többségét a gyorsabban növő közönséges lucfenyővel váltották fel.

Megjelenése:

Kedvező feltételek mellett a jegenyefenyő akár 60 méter magasra is megnő. Törzsének átmérője elérheti az egy métert, életkora az ötszáz évet. A törzse pirosas-barna, kérge sekélyen barázdált. Ágai sűrű örvökben nőnek, koronája kúp alakú. Az alsó ágak közvetlenül a föld felett nőnek ki, és a talajjal érintkezve legyökereznek.
Gyökerei többé-kevésbé vízszintesek; sekélyen terülnek szét, ezért a jegenyefenyő vékony talajréteggel takart, sziklás felszíneken is megél. A talaj felszínén is kúszó gyökerek zárt erdőben sűrű szövedéket alkotnak.
A jegenyefenyőt egytűs fenyőnek is nevezik, mert négyszögletű, ritkán oldalvást lapított tűi egyesével, fésűsen sorakoznak a hajtásokon. A szúrós tűlevelek kb. 3 cm hosszúak, felül sötétzöldek, az alsó oldalukon két fehér sávval, amiken gázcsere nyílások és viaszpöttyök sorakoznak. A levélalap korongszerűen kiszélesedik, ezért a száraz levelek nem hullanak le. Illóolajaik nem szabadulnak fel; a levelek illatát csak akkor érezhetjük, ha megdörzsöljük őket.
Porzós virágzata az előző évi törpehajtásokon nő a tűk hónaljában – egy-egy hajtáson 2–6 barka. A zöldes-barnásból kárminvörösre érő, erősen gyantás tobozok a hajtások csúcsain nőnek; a hengeres tobozok a korona felső részén függőlegesen állnak, mint a gyertyák. A toboz pikkelyei spirálisan rendeződnek el. A jegenyefenyő tobozai – a cédrusokhoz hasonlóan, a többi fenyővel ellentétben – még a fán széthullanak.

Életmódja.

Kedveli a nedvességet (a bőséges csapadékot és a nagy páratartalmat egyaránt), jól tűri az árnyékot, az alacsony hőmérsékletet. Csemetéje az első néhány évben alig nő; csak 4-6 esztendős korában kezd megnyúlni. Csak 20–30 esztendős korában kezd erőteljesebben növekedni, és 50 esztendős kora előtt nemigen érlel magvat, utána viszont annyit, hogy koronája némelykor eltörik a töméntelen toboz terhe alatt. Öt esztendőnként különös bőséggel magzik. Egyes fajai kiválóan tűrik a szélsőséges viszonyokat, míg másokat a magyar éghajlaton nagyon nehéz megtartani.

21. Pinus leucodermis /balkáni páncélfenyő/

Származási helye.

Észak-Görögország, Albánia, Bosznia-Hercegovina mészkőhegységek.

Pinus heldreichii var leucodermis néven is ismert. Sötétzöld lombja, kék színű fiatal tobozai és jellemző elterjedési területe alapján könnyen elkülöníthető a rokon fajoktól.

Leírása:

Karcsú, kúpos 25 méter magasra megnövő örökzöld fenyő. Kérge szürke, kis szögletes pikkelyekre töredezett. A levelei tűlevelek, merevek 9 cm cm hosszúak, sötétzöldek és szúrósak. Kéttűs csoportjaik a hamvas szárhoz simulnak, tömött hajtásokat alkotnak. A hajtásvégeken a sárga porzós és a bíborvörös termős tobozok a nyár elején nyílnak. A toboz tojásdad, 10 cm hosszú, fiatalon mélykék, két év alatt sárgásbarnára érik.

22. Pinus nigra /Korzikai feketefenyő/

feketefenyő (Pinus nigra) a tűnyalábos fenyők nemzetségbe tartozó, örökzöld fenyőfaj. Nevét tűinek szokatlanul sötét színéről kapta.

Elterjedése,élőhelye.

Nemzetségének többi tagjához hasonlóan az északi flórabirodalomban honos. A mediterrán és kontinentális éghajlatú hegyvidékekre jellemző. Őshazája Kis-Ázsia és Délkelet-Európa, de mára a közép- és dél-európai mészkő hegységek száraz lejtőinek fontos erdőalkotó fájává vált. Elterjedési területe szétszórt, több kisebb-nagyobb szigetszerű előforulással, leginkább összefüggő a Balkán-félsziget nyugati részén. A mérsékelt övi lomberdős tájakon főleg a kiemelkedő szirteken, meredek lejtőkön, kopárokon jelenik meg.
A Kárpát-medencében a Déli-Kárpátokban (Domogled-hegység, Herkulesfürdő környéke) őshonos. Magyarországhatárain belül nem őshonos; a 19. század végén kezdték telepíteni kísérleti jelleggel és elsősorban a talaj védelmére (a kopár hegyoldalak eróziójának megakadályozására és a meszes homoktalajok megkötésére). Mivel várakozáson felül beváltotta a hozzá fűzött reményeket, egyre inkább fájáért ültették, eleinte csak a dolomitkopárok erdősítésére, majd azalföldi homokra is. A telepítés két nagy hulláma az 1950-es és az 1970-es években volt. Nagy, elegyetlen, tájidegen erdői számos ökológiai és természetvédelmi problémát okoznak.

Megjelenése, felépítése:

Iker-edénynyalábos (diploxylon) kéttűs fenyőfaj.Szabálytalan, ernyőszerűen kiszélesedő koronájú, robusztus termetű fenyő – mintegy 30 m magasra nőhet meg. Egyenes, hengeres törzse már alacsonyan elágazik. Kérge sötét szürkésbarna, mélyen repedezett, lemezesen pikkelyes. Új hajtásai sárgásan pikkelyesek, de már a fiatal ágak is feketés-barnák, durván pikkelyesek.
Merev, kemény, sötétzöld (csaknem fekete), 10–15 cm hosszú tűi párosával állnak a törpehajtásokon. Az igen erőteljes, többnyire kissé görbült, merev levelek csúcsa hegyes, a szélük fogas. Keresztmetszetük lapos, félkör alakú. A két levél tövét közös hártyás burok öleli.
Rügyei gyantásak.Sárga porzós virágai csoportosan veszik körül az új hajtásokat. A termős virágok pirosak.„Nagy rózsatoboznak” is nevezett tobozai kicsik, rövid kocsányon nőnek, oldalt állnak vagy lecsüngenek. Az alapjuk domború, feljebb a pikkelypajzsok éleltek. A pajzs rombusz alakú, kiemelkedő, okkersárga, a keresztorom élesen kiemelkedik, a köldök jól látható, barna, általában nem szúrós. A magok tojásdadok, szürkék.

23. Pinus ponderosa /Amerikai sárgafenyő/

Az amerikai sárgafenyő (gesztesfenyő, Pinus ponderosa) a fenyőalakúak (Pinales) tűnyalábos fenyők nemzetségének egyik faja.

Előfordulása,elterjedése:

Észak-Amerika Brit-Kolumbiától Közép-Kaliforniáig: Kelet-Montana, Észak-Dakota, Nebraska, Colorado, Texas nyugati része, valamint Észak-Mexikó.

Megjelenése.

30–50 m magasra növő fa. A legnagyobb ismert példány 72 méter magas, törzsének átmérője 2,5 méter — a tűnyalábos fenyő nemzetség tagjai közül csak az amerikai cukorfenyő (P. lambertiana) nő nála magasabbra.[1] Koronája keskeny kúp alakú; rövid ágainak vége erős, 20 mm-ig kihegyesedő, gyantás, hosszúkás-hegyes rüggyel. Kérge vörös- vagy feketésbarna, a nagyobb táblákat mély barázdák különítik el egymástól. Sima ágai sárga vagy narancsbarna árnyalatúak.
Tűlevelei hármasával nőnek. Az ágtól szétnyíló, 12–25 cm (esetenként akár 30 cm) hosszú, 1,5 mm vastag, merev, hegyes, enyhén fűrészes tűk sötétzöldek, minden oldalukon egy sor légcserenyílással. A tűhüvely 8–22 mm hosszú.
Világosbarna, fényes toboza általában ülő, tojásdad-hosszúkás, 8–15 cm hosszú, 3,5–5 cm vastag. A pikkelypajzsok többé-kevésbé lapos piramisra hasonlítanak, keresztléccel. „Köldöke” széles, három élű — vastag, egyenes vagy görbült tüskével.

24. Abies normanniana /Kaukázusi jegenyefenyő/

A kaukázusi jegenyefenyő (Nordmann-fenyő, nordmannfenyő, Abies nordmanniana) dísznövényként Magyarországon is terjedő, karácsonyfának is divatos örökzöld. Tévesen gyakran „normann”, illetve „normand” fenyőnek hívják, pedig se a normannokhoz, se a róluk elnevezett Normandiához semmi köze; specifikus nevétAlexander von Nordmann finn zoológusról kapta.

Elterjedése,élőhelye:

Az északi flórabirodalomban (mint neve is mutatja) a Kaukázusból származik; eredeti termőhelyén:

•   a Hegyi-Karabahban;
•   Azerbajdzsánban Nahicseván környékén;
•   a Fekete-tenger partvidékén:
•   Abháziában és
•   Adzsáriában;
•   Oroszországban Krasznodar környékén;
•   Törökországban erdőket alkot.

Megjelenése:

Húsz–harminc méter magasra növő, tömött, kúpos koronájú fa. Ágai enyhén felállnak.
Levelei a hajtás felső részén félkörben, kefeszerűen állnak. A fényeszöld, kifelé ívelő levelek fonákán két fehér csík húzódik végig gázcserenyílásokkal és viaszpöttyökkel. Megdörzsölve kellemesen narancsos illatúak.
Érett tobozai pikkelyekre hullanak szét.

Oldalak: